Thanks For All...

Alszanak. Ilyenkor minden csendes. Minden a létezés mély átláthatatlanságában honol. Ilyenkor nincsenek gondolatok, nincsenek szavak. Érzelmek vannak melyek a pilláink alatt, valahol a bizonyíthatatlanban léteznek. De csak éjjel. Mikor a Nyugalom őrzi az álmokat.

Ilyenkor jut csak eszembe az, hogy mennyire ostobán viselkedem néha. Milyen hülyeségeken akadok ki és mennyire gyorsan meg is bánom őket. De akkor már mindegy... mert megszülettek az ajkamon.
Jó, hogy szeretnek. Ha szeretnek, elnéznek bizonyos dolgokat. Ha viszont szeretem Őket, azonnal bocsánatot kérek és így könnyebb a szívemnek.

Képeket nézegetek. Keresem a hangulatot, az ide passzentos érzésvilágot.

Egészen feszült vagyok, ha arra gondolok milyen sok minden vár még rám. Mennyi mindenen kell még keresztül mennem úgy, hogy semmi sem biztos.

Régen volt az, mikor össze voltam zárva a gondolataimmal. Talán nem is annyira jó dolog. Őrültségek viharoznak át a teljesen racionális gondolatokon, nem féltve azok józanságát. Ahj, nincs is erre szükségem. Nem kell bántanom magam.

Éreznem kéne, hogy élek, de az az élet még nem jött el nekem.

xoxo by Jen

Sziasztok!

Holnap - vagyis majd' 1 órán belül - , lépünk a barátommal az 5. hónapba. Mivel sosem értékeltük a világraszóló ajándékokat, de most úgy éreztem, szeretnék adni neki mégiscsak valamit a hónapforduló alkalmából, írtam neki egy szerelmeslevelet. Sosem írtam még.
Mivel a blogom én vagyok, ezért úgy érzem, ennek is lehet itt helye.

"Szeretlek. (...) És ez azt jelenti, hogy nem csak a szép dolgok miatt vagyok melletted. Itt vagyok bármi történjék."  Claudia Gray

"

xoxo by Jen

Vannak azok az emberek, akik nem is mondhatók csúnyának és mégis teljesen magányosak, minden egyes éjjelen és nappalon. Na, meg vannak azok akik nem szépek, köztük is vannak magányosak. De egy ember miket képes elkövetni a magány kiszorításának érdekében?

Kifejezetten szánalmasnak tartom azokat a "nőket", akik képesek még azzal is lefeküdni, aki utálja Őket, és tudják, hogy a fiú bennük csak egy lyukat lát. Semmi tartás, semmi méltóság.

De vajon az emberek nagy része miért van egyedül? Mert nem bíznak önmagukban? Mert csalódtak? Vagy csak egyszerűen nem jön a nagy Ő, de még az sem, aki pótolhatná amíg késlekedik.

Egyébként, valaki azért köti össze az életét a szerelmével, mert úgy gondolja, Ő a nagy Ő akit tovább nem kell várni, megérkezett. Szerintem ez nem így van. A nagy Őről akkor fogod tudni, hogy Ő volt-e az, ha ott ül majd a halálos ágyad mellett, vagy mikor Ő megy el, Te úgy érzed, azonnal utánamész mert meghasadt a szíved. Vagy ha nem együtt haltok, akkor is érzed egész életedben, hogy Igen, Ő volt az... - Akkor is, ha mással vagy.
Talán csak én gondolom így... De úgy hiszem, az aki folyton mindenkiben a nagy Őt látja, csak a gyermetek álmait kergeti és sosem fog igazán tisztán látni.
Vannak olyanok sajnos, akik mindig magányosan érzik magukat. Bármennyit gondolkodom rajta, miért történhet meg ilyen, csak egyetlen dologra jutok: nem voltak elég bátrak. Keresniük kellett volna, vagy elszalasztaniuk nem lett volna szabad a nagy szerelmet.

Mit gondoltok, jogos ha az embernek több nagy szerelme is akad házasság előtt? Én nem tartom túl fairnek az eljövendő házastársával kapcsolatban. Mert ha nekem lesz majd egy férjem - amit őszintén kétlek valami miatt... nem tudom még miért, csak érzem -, akkor én nem szeretném, ha a régi nagy szerelmeIről beszélne nekem. Így többeszszámban. Úgy a jó, ha van egy-kettő mielőtt bekötik a fejünket, hogy maradjon még sok-sok felfedezetlen terület az életben, amit együtt majd átélhetünk. Egy túl tapasztalt emberrel nem lehet jó élni. És most nem a sexre gondolok, de még arra sem, hogy csak 1-2 emberrel kell szexelnünk amíg házasságot nem kötünk egy arra alkalmassal. Azt mondom: ne legyünk szerelmesek mindenkibe.

xoxo by Jen

Sziasztok!

A minap ültem az egyik éjszakai járaton, és dermesztő hideg volt. Azt mondják, azon az estén -18°C; -20°C is lehetett. Körbenéztem a buszon, mindenki csendesen bámult ki a fagyos üvegeken és nézte, ahogyan óriás pelyhekben hullik a hó. Némaság ült az utasokra, velem együtt. Fáztam. Be volt kapcsolva a fűtés, mégis reszkettem. Elmerengtem ezen-azon, többek közt, hogy mi is legyen a következő postom témája, miközben figyelmes lettem egy velem srégen ülő férfira. Már láttam a buszmegállóban is, de akkor csak úgy tovatekintettem rajta, nem volt fontos.
Kedves mosoly ült az arcán, amit inkább furcsáltam, minthogy arra gondoljak: Igen, ő boldog!- Viszont, amint újra észrevettem a buszon, hogy még mindig mosolyog elgondolkodtam rajta.

Talán azért árad az arcáról az öröm, mert kapott egy jobb munkalehetőséget, fizetésemelést? Vagy mindez csak felszínes megközelítése a dolgok nagy összességének, és csak arról van szó, hogy jó élete van és szép családja?

Az ember már nem tudja értékelni az apróságokat. És ami még nem számítana apróságnak, már annyira alapvetőnek tartjuk, hogy észre sem vesszük a szépségét. Elmegyünk olyan dolgok mellett, melyek másnak talán a boldogság aprócska töredékei volnának.
Úgy gondolom, mikor azt mondjuk: Boldog vagyok! - Az nem feltétlenül igaz. Nem az embertársainknak hazudunk, hanem a saját lelkünk hazudik nekünk. Mert hát, csak úgy racionálisan szemlélve a témát: Honnan tudhatjuk, hogy most valóban boldogok vagyunk? Mi biztosít afelől minket, hogy ettől nem jöhet még jobb, mikor boldogok leszünk?
Furcsa, összezavaró gondolatmenet ez számomra, de remélem, hogy egyszer megtapasztalom az igazi boldogságot, amikor tudni fogom, hogy ez tényleg az. Most is boldognak érzem magam, de nem felhőtlen a dolog. Azt hiszem az az igazi boldog állapot, mikor semmi zavaró tényező sem kutyul bele az érzésbe, miszerint elégedettek vagyunk az egész világgal és szemmelláthatóan a világ is velünk.

Talán egy szép nyári nap... Vidámsággal és szerelmes csókokkal teli. Nem tudhatjuk előre. Boldog vagyok, mikor a barátom a karjaiba zár, mikor felkap és úgy megölelget, hogy majd kipasszírozza belőlem a levegőt. Érzem, hogy szeret.
Talán a feltétlen, odaadó szeretet az igazi boldogság nyitja... talán nem. Kinek mi jelenti az örömet, boldogságot...

xoxo by Jen

Mostanság sokat jut eszembe, hogy miért kell egyetlen arccal leélnünk az életünket? Lehet, hogy furcsának tűnik a kérdés, de olvassátok csak végig a gondolatmenetet, és világos lesz! Kíváncsi vagyok a véleményekre:
Mint tudjuk, sok-sok embernek lelki-problémái vannak a megjelenéséből kifolyólag, bárhogyan is néz ki. Lehet szép, lehet csúnya, lehet átlagos. A szép is hiheti magáról, hogy rosszul néz ki, ezért ő is lehet depressziós, és ugyanezek vonatkoznak az átlagos arcúakra, meg a csúnyákra is.

Ha nem tetszünk magunknak, akkor miért éljünk folyamatosan, ugyanazzal az arccal? Nem kell a szörnyeteggé plasztikázott arctalanokra gondolnunk. Csak úgy feszegessük a racionalitás határait egy kis fantáziálgatással.
Az persze egyértelmű, hogy ha cserélgethetnénk az arcainkat, a végletekben mozognánk. És ne feledkezzünk meg a lélektani hatásairól még akkor sem, ha és-sel nem kezdünk mondatot.
Ennek ellenére, BÁRCSAK változtatgathatnánk magunkon úgy, hogy visszafordítható legyen.

Igazságtalanság az, ha valaki csúnyának születik, annak úgy is kell meghalnia.

xoxo by Jen

Sziasztok!

Jaj, csaknem két hónapja írtam utoljára kedves blogomba, de most újra nyomok egy virtuális pacsit mindenkinek, aki várt rám, vagy valaha olvasott!
Sok-sok történésen vagyok túl. A legjobban az befolyásolta passzivitásom mértékét, hogy nem volt internetem október óta. Tehát... Sajnálom! De megint itt, és megesz a fene nagy öröm, nem is tudom miért.

Azt sem tudom hol áll, -vagy hová álljon- a fejem! Mivel kezdjem? További bocsánatokért esedezzem? Mit is tehetnék; kell egy jó téma, de nincs ihlet... hm...

Tudjátok mit? Ezt most közzé teszem, aztán írok még, vagy nem... a jövő titkai, ó, izgalmas ez!

xoxo by Jenny:D

Sajnálom, hogy ilyen magas szintekre tört a blog elhanyagoltsága, de minden időmet felőrli a suli, az újabbnál újabb találkozók és a barátom.
Ígérem, hogy nem hagyom veszni a blogot!

xoxo by Jen

Sziasztok!

Életem legrosszabb perceit éltem át, tegnap éjjel. A legrosszabbakat, amik eddig történhettek velem!

Tegnap tartotta meg Georg és Szilvi az eljegyzést. A 20.-át már együtt töltöttük el, enyhébb izgalmak fellegébe burkolózva, de ez is csak részemről volt elmondható. Mivel Georg még nem tud magyarul, csak egy pár szót, én viszont jó ideje tanulom a németet, ezért szinte kötelességemnek éreztem, hogy én kezdeményezzem az első beszélgetéseinket, vagy legalább nagy mosolyogva pillantsak néha-néha rá, olyan barátságosan, tudjátok. 21.-ére, az eljegyzésre már egészen oldott volt köztünk a légkör, kettesben mentünk el a boltba, meg ilyesmi, közben végig kapálóztam, hogy legalább egy parányi mondatocska jusson eszembe, de alig ha sikerült. Kevés volt, amit nem érettem meg abból, amit mondott de annál több mondat kavargott a fejemben németre átfordítatlan... Sajnos.

Egészen jól sikerültek a dolgok. A vendégek sorban gyülekeztek a kerti partyra, én pedig ideges mosollyal üdvözöltem a vendégek nagy részét, akikkel életemben egyszer, jobb esetben kétszer találkoztam addig. Kívülálló voltam. Én voltam az egyetlen a zenészen kívül, aki nem állt rokoni kapcsolatban senkivel. Minden unokatestvér, aki nem egyedülálló volt, vitte a barátját, barátnőjét, csak én voltam egyedül, a magam kirekesztett érzéseivel. Pedig semmi okom nem volt azt gondolni, hogy nem látnak szívesen. Mindenki örült, hogy ott vagyok, aki addig nem ismert, aranyosan mosolygott rám, és szívelyesen elegyedett velem beszélgetésbe. Elérkezett az idő, a szerelem megpecsételésére. Legalábbis a fél úthoz.

Miután mindenki elfoglalta a helyét, Szilvi és Georg felálltak, hogy beszédet mondjanak. Georg magyarul szólalt fel először: "Leszel... áá... felességem?" - Egészen kíválló a kiejtése egyébként. - Majd miután örömkönnyekben törtek ki a nagyszülők, folytatta németül. Szerintem a 30-40 emberből 5en értettük amit mond, de mikor befejezte, ugyanúgy tapsoltak és fütyültek az emberek, mintha magyarul beszélt volna.
Felhúzták a gyűrűket. Előbb Georg ujjára került fel, majd Szilvi ujja következett. Elég viccesen megjegyezte Georg, hogy ez bizony nem megy fel a menyasszony ujjára, szóval rosszat jelenthet. Elkezdtek nevetni a többiek is, mikor meglátták, hogy miről beszél, majd vigyorogva tuszkolták fel együtt az ujjára a gyűrűt.

Fél óra sem telt el, én befejeztem a bécsiszeletet és a krumplit, mikor láttam, hogy Szilvi kissé idegesen siet be a házba valami miatt. Utánamentem. A fürdőszobában állt a mosdókagyló előtt és ijedten húzigálta lefelé az ujjáról a gyűrűt.
- Jenny, én nem értem, mi van! Nem jön le az ujjamról!
- Mutasd, hagy nézzem! - Elkaptam a vízcsap alól és akkor láttam, hogy kezd dagadni és lilulni. - Szappant! Szappan kell!
Hosszas mosás, áztatás után sem mozdult meg. Az ujja már duplájára dagadt, mikor észrevette a nép, hogy a menyasszonnyal eltűntünk és sorban szálingóztak be hozzánk, ámulni azon, mi történt.
- Menjünk az ügyeletre, ne szerencsétlenkedjünk tovább! - Mondtam ingerülten, mikor láttam azt a sok embert, akik kiéhezetten állnak az ajtóban egy kis cirkuszra.
De nem, nem mentünk. Mindenféle módon próbálgatták, de sehogy sem volt jó. Már nem is érezte az ujját és a könyökéig zsibbadt a keze.

Akkor már a felnőtteknek is eljutott az agyáig, hogy talán tényleg a klinikára kéne vinni, nehogy nagyobb baja legyen. Ezért én, Szilvi, Georg, Icuska (Szilvi nagynénje) és a lánya, Dori, autóba ültünk és siettünk ahogy tudtunk.

Mikor megérkeztünk a kórházba, egy alacsony, sötétbőrű, igen ellenszenves doktor vette kezébe az irányítást, aki egy harapófogóval próbálta leügyködni róla a gyűrűt, ám mikor kiderült, hogy orvosi fémmel áll szemben...


Körülbelül 1 óra idegeskedés és magatehetetlenség után úgy döntöttek az orvosok, hogy ezt bizony fűrészelni kell, de azt nem tudják biztosra mondani, hogy az ujj megmarad-e mert lehet, hogy mire levennék a gyűrűt elhalna.
Georg végig önmagát hibáztatta, mert Ő volt az, aki a "false Hande"-ra húzta fel az eljegyzés fénypontját. Próbáltam nyugatni, de semmit sem értem el vele. Ugyanolyan idegesek voltunk mind a ketten, akkor hogy járna sikerrel a nyugtatásom?
Hétkor érkeztünk be a klinikára és 10kor jöttek ki. A három óra alatt, megejtettem egy telefont a barátomnak, aki idegeskedett értem, mert csak egy sms-t írtam neki, hogy épp a klinikán vagyok. Felhívtam 9 óra körül, hebegtem-habogtam, majdnem sírtam. Kiadhattam volna magamból a dolgokat, de nem tettem. Majd inkább holnap, mikor találkozunk, vagy holnap után.
Betegre aggódtuk magunkat. Én annyira rosszul voltam, hogy a végén Georg nyugtatott engem, Ő, aki váltig állította, hogy mindez miatta történik és a lelkén szárad, ha Szilvikének valami baja esik.

De végül kijöttek és Georg boldogan mutatta meg nekem a kettéfűrészelt, majd szétfeszített orvosifémet. Majd azt mondta Icuska: "Ki gondolta volna, hogy kétszer örülünk majd! Mikor felhúzták a gyűrűt, meg mikor le!"

Örömkönnyek. Örömkönnyek. Örömkönnyek.

Visszamentünk a buliba, de ott már semmi érdemleges nem történt. Kicsit becsíptünk és jól éreztük magunkat. A végén Szilvi nekem adta azt a gyűrűt, amit évek óta az ujján hord.
- Felpróbálnád ezt, kérlek?
- Persze.
- Jó rád?
- Igen.
- Neked adom!
- Miért?!
- Csak úgy...
- Csak úgy szeretlek!

xoxo újra Jennytől

Sziasztok!

Hm, úgy tűnik a dolgok elrendeződtek, úgy ahogy. Újra szembe kell néznem a titkolózos mindennapok átkával, de majd megbírkózom vele.

Utálatos sutyorgás. Nem lehetsz őszinte, mert akkor biztos mindenki azt gondolná Rólad, valami hülyeséget fogsz tenni, amit megbánsz. De nem hazudhatsz tisztességesen sem, mert a jó lélek nem engedi, no meg mert akkor azt hiszik: Na, ez a gyerek már megint valami hülyeséget csinált! ( És tisztességes hazugságot amúgy sem produkálhat senki. )
És igen. Ha titkolózunk, akkor biztosak lehetünk tudatalatt abban, hogy valami helytelent teszünk. Ezért mosom kezeimet a hazugság felől. Nem akarok se hazudni, se titkolni, se letagadni. Őszinte leszek, nyílt lapokkal játszom, legfeljebb koppanok, vagy a rút realitás göcsörtjeit lecsiszolom, így új csomagolásban jelenik meg mindeki előtt.

"Ugyan, szépíteni a dolgokon nem számít hazugságnak." - Erre gondoltam egy percig, miután rájöttem; a hazugság és megvezetés közt különbség nem sok van, mivel a lényeg ugyanaz: Hülyének nézed az embereket. Ez egyáltalán nem helyes.

Az se helyes, hogy én itt prédikálok a hazugságról, nem hogy azt tanácsolom: Hagyd ki az életedből! - Olyan álszent lenne tőlem. De, most hogy jobban belegondolok, téves feltételes módot használni, hisz épp most beszélek erről...
Letagadhatnám, és szentéletűnek kiálthatnám ki magam, de abban hol lenne a realitás?

Az őszinteség helye kihültnek mondható.

Választás előtt állok, ismét, így egy hét távlatából szinte már számtalan választást követően. Mégpedig: Hazudok, hogy el tudjak menni három napra valakivel, akit nagyon kedvelek.
Miért kell hazudnom? Mert édesanyám egész biztosan nem támogatná a kalandot, ami alatt három napot töltök el egy régi barátommal, aki srác és régen nagyon szerelmes volt belém. Kettesben. -  Megértem. Vitathatatlan.
Következő variáció: Azt mondom, hagyjuk az egészet és békében élhetek együtt még jó sokáig a lelkiismeretemmel.

Hagynom kéne, igaz? Szerintem is. Hagyom. De ezek az átkozott dilemmák megkeserítik a napomat. Napok óta alig eszem, hányingerem van. Ó, mi az, hogy alig eszem... Csoda, ha egyáltalán elkezdek enni valamit és a feléig eljutok! Nem tudom mi van velem. Roncs vagyok.

xoxo by Jen

Sziasztok!

Mint látható, elég régen közöltem már újabb postot. Összecsaptak a hullámok a fejem felett, már ha lehet ilyen idióta kifejezést használni. Nem részletezném, hisz aki tudja, az tudja, aki nem, az meg örüljön neki szerintem. Nem untatom a nyavalygásommal.
Szóval, bocsánatot kérek mindannyiótoktól, hogy nincs új. Nem tudom, hogy mikor lesz. Dolgokat kell lezárnom magamban és miután helyretettem magam belül, jönnek a postok is.

Legyetek jók, vagy rosszak! Csináljátok azt, amit igazán szeretnétek!

xoxo by Jen

Igen, tipikus, egymás utáni félmondatok vannak felsorakoztatva a címben. A társak, cimborák és a csacsogó barátnők kedveltjei, kik hiszik, hogy mindent tudnak már előre.
De vajon, a fájdalomtól megroskadt perceinkben arra vágyunk, hogy ezeket vágják a fejünkhöz?

Egyszer mindenkit megcsalnak. Mindenki kap az okoskodókból és a szánakozókból, tehát az utolsókból akiket szeretnénk magunk körül. Természetes érzés, hogy a harmadik felet legszívesebben az egyik, lakhelyünkhöz közeli nagyvízbe fojtanánk. Nem kell ettől, a Tőlünk homlokegyenest eltérő érzéstől megijednünk.
Talán sokan még az "énmegmondtamaknak" is bemosnának egyet, de ez már végképp nem ajánlatos!
Az énmegmondtamak csak segíteni próbálják megtört lelkünket, csak jót akarnak. Igaz, hogy vannak olyanok is köztük, akiket önmaguk irányában büszkeség tölt el, mert ők "tudták". De innen intézném a következőket az összes énegmondtamnak: SENKI sem lát jövőbe! - Ezt tartsátok észben, mert nem esik jól, mikor azt gondoljátok, hogy igen és emiatt ontjátok magatokból a sok szítkozódó mondatot a Szerelmeink iránt!

Attól, mert megcsalt, nem múlik el azonnal a lelkikötődés. Még érezhetjük a szerelmet, csak magunknak sem akarjuk bevallani. Nem hogy másnak...
Vannak akik megbocsájtják a félrelépést, főleg akkor, ha nyomós indokok állnak mögötte. Gondolok itt az elhanyagoltságra vagy a szerelem fokozatos leépülésére. Na, de várjunk csak! Ha elhanyagolva érezzük magunkat, akkor miért nem osztjuk ezt meg a Párunkkal? Személy szerint én megtenném, és őszintén ajánlom mindenkinek, mert nem csak kapcsolatépítő, de még olyan piszkos dolgokhoz sem vezet, mintha hallgatnánk! Szóval mégsem annyira "nyomós" az az indok...
Ha pedig érezzük, hogy kihunyni készül az érzés, miért nem ülünk le megbeszélni nyíltan, őszintén a dolgot? Mert megbántjuk a másikat? Azzal talán kevésbé bántjuk meg, ha a háta mögött összefekszünk valakivel aki nem is számít?!
Talán mégis számít a titkos szerető? Akkor is ugyanezt kell mondanom: Beszéljük meg! Nem kell elmondani a másiknak, hogy kit szeretünk... vagy hogy máris beleszerettünk. Azt is lehet, hogy alakul valami, ami nem fog elmúlni.
Mindkettőt szeretjük? Olyan nincs! Az egyikhez úgyis jobban vonzódunk, mint a másikhoz. Csak mérlegelni kell, és nem szabad senkit sem hülyének nézni.

Az pedig aljas dolog, ha védekezés képpen a Párunkat kezdjük el okolni a történtekért, vagy a Párunk Minket. Mindenképp az a hibás, aki csalt. A megcsalásért nem okolhatjuk az áldozatot, maximum a megcsaláshoz vezető indokokért. Ezt jobb észbe vésni, és nem támadni azonnal.

Ha pedig a megcsaltak szerepében nyomorgunk, akkor csak hatalmas kitartást kívánok Magunknak. (Rendben, elég skizofrén mondat volt, de úgyis értitek!)
Lehet, hogy nagy a fájdalom és depresszív társaink még az önpusztítást is megfontolandó szempontként kezelik a jövőt illetően, de attól még van kiút. Vagy megpróbáljuk feldolgozni az eseményeket, megpróbáljuk elhinni az -akkor még- hihetetlent (soha többé nem teszi meg és nagyon sajnálja) vagy kiadjuk az exé nyílvánítottnak az útját. Egyik választás sem könnyű. Sem meghozni, sem élni vele. De ha némi reményt látunk a kapocsgyógyulására, akkor vágjunk ismét bele. Bátran!

Nem kell azzal foglalkozni, hogy vajon mit fognak szólni az énmegmondtamak! Úgy gondolom, jobb befogni egy időre a szánkat, és csak a legközelebbi barátunknak elbeszélni az eseményeket, akiről tudjuk, nem azt vágja majd rá : Én megmondtam! 

xoxo by Jen

A felnőtté válás rögös útvesztői közé tartozik az is, hogy elszakadunk a szülői függés gyámolító oltalmából és magunk vágunk bele az életbe. Saját döntések, saját életszemlélet, saját elvek. Kevésbé hagyjuk -vagy egyáltalán nem-, hogy beleszóljanak az életünk egyes részleteibe. Azt tesszük amit mi látunk jónak, vagy ami akkor még helyesnek tűnik. Ha jól választunk ha nem, a szülők szüleink maradnak, mi ugyanazok maradunk mint a hibáink előtt, de a mondás ellenére, hogy az okosak más hibáiból tanulnak, Mi azért szeretnénk saját bőrünkön tapasztalni az éretlenségünkből fakadó tévutak szenvedtetéseit.
Kit érdekel, kinek mi a véleménye, ha mi úgyis másképp gondoljuk? Egy felnőtt nem igazán szólhat bele az életünkbe. Elárasztanak minket a bölcsességükkel, de Mi úgy érezzük, ennél több kell! Önálló hibák! Na, és a szenvedés sem utolsó. Fájdalom kell a felnőtté váláshoz. Ha csak a jót kapjuk, megszokjuk és még kellemetlenebb lesz, ha eljön. Ha mindig a szüleinkre támaszkodunk, elkényelmesedünk és semmiért sem akarunk majd küzdeni. Nem is bírnánk, hisz nem úgy lettünk nevelve.

Ennek ellenére vannak olyanok, akik nem szakadnak el szinte sosem az anyai vagy atyai oltalomból.

Tudjátok, esküvő májusban. A 18 éves barátnőm és a 26 éves barátja. Fél éve vannak együtt, májusban lesznek körül belül 1 évesek. Meséltem már. A koszorúslány szerepemet is ecsetelgettem. Viszont most minden megváltozott. Kifejeztem nemtetszésemet azzal kapcsolatban, hogy fél évi együttjárás után hozzámegy feleségül. Nem is éltek még együtt... Pedig az kell. Na, és persze a nemtetszésembe az is beletartozik, hogy az anyja és a huga mindenbe beleszól! Mindenbe!
Nos, mint mondtam, 70 ezer forint fejenként a koszorúslányruha, amit "természetesen" magunknak kell megvennünk. Négyen leszünk. Lennénk... Georg- a vőlegény - unokanővére Natasha, barátnőm huga Betti, unokahuga Dorottya és én, mint legjobb barátnő.
70 ezer forint számomra nem megoldható, ezt előre kijelentettem. Egy olyan ruháért nem fizetek ennyit, amit soha többé nem tudok felvenni:

És még csak nem is tetszik.

Erre azt a választ kaptam, hogy nem Ő dönti el, milyen legyen a ruha. Nem? Hát akkor meg ki, ha Ő a menyasszony és az Ő esküvője? A huga!
A huga...
Tehát nem leszek koszorúslány. Ahogy Norbi mondta: " 70 ezer az sok a semmire ".
Erőfeszítéseket sem tesz annak érdekében, hogy én, mint a jobbkeze ott tudjak lenni a koszorúslányok közt. Megértem: fontosabb a huga. De az abszurd, hogy még bele is szóljon mindenbe. Az anyja a menyecskeruháját választotta ki helyette.
Na, azt meg sem említettem, hogy az anyja kikötötte: 50 ember lesz az eljegyzésen, de a barátok semmiképp! Csak rokonok! Kizárólag! - Igen... igen. Ez azt jelenti, hogy elviekben én sem mehetek. Persze Szilvi részéről nem láttam meglepettséget vagy haragot az anyja irányában. Semmit. Elfogadta.
Valószínűleg észrevette, hogyan érint a dolog, ezért azt mondta, "megbeszéli" az anyjával, hogy legalább én hagy (vagy had?) mehessek. De milyen ez? Megbeszéli? Legalább engem engedjen? Nem az Ő kezében van a döntés?!

Fiúk, lányok! Mit gondoltok: Jogos a sértettségem?

xoxo by Jen

(Bocsi, hogy újra itt van elől, de valaki, akinek innen üzennék ezer meg egy hálát, szólt, hogy eléggé eltoltam egy mondatot a bejegyzésben, így gyorsan kijavítottam.)

Sziasztok!

Tegnap óta akarok valami értelmeset összehozni, de nem sikerült semmit. Most meg hirtelen két témában is tudnám halmozni a monológokat Nektek.
A legfrissebb gondolat a fejemben a korral kapcsolatos.

Tudjátok, mindig mondják, hogy nem számít sem a méret, sem a kor. Az elsővel talán nem is veszekednék, de az utóbbival igen. Unásig győzködnek Minket arról, hogy attól, mert valaki fiatal, lehet érett és nagyon is felnőttes. Nos, részben igaz, részben nem. Találkoztam olyannal, aki váltig állította, hogy Ő mennyivel komolyabb a vele egykorúaknál, és csak hajtotta és hajtotta pedig közel sem állt a valósághoz.
Valóban vannak kivételes egyéniségek, akik korukat meghazudtolva élik napjaikat - és itt most nem arra gondolok, hogy a kis ribanc 13 éves minden éjjel discozik és pasizik.
Attól, mert az ember -mondjuk- 15 éves korában meghoz egy helyes döntést, amivel felelőséget vállal magára vagy mert kisegített egy rászorultat, még nem lesz idősebb, mint amennyi gyárilag. Fontos lenne észben tartania ezt mindenkinek, nem pedig áradozni arról, mennyivel okosabb mint a többi ismerőse. Mert ha csak erről tud beszélni az illető, abból abszolút visszajön, hogy igazából mennyire nem fedik a valóságot a szavai, és ezáltal nem csak Nekünk, de még magának is hazudik.
Olyat is ismertem, akiről ha nem tudtam volna, hogy csak 15 éves, azt hittem volna, hogy velem egykorú vagy még idősebb fiú. Tehát ez a dolog is embertől függő mint minden más.

De Kérlek! Ne mondjátok azt folyton, hogy milyen felnőttek vagytok! Kérlek! 3 hónap múlva 18 éves vagyok és mégsem áradozom magamról... ( A mondat egy pár embernek szólt, akikről tudom, hogy olvassák a blogot és azt is tudom, hogy Ők így gondolkodnak magukról. Kivételek ebben az esetben is előfordulnak! )

Én félnék kijelenteni magamról elhamarkodott, vagy kétséges dolgokat. Ti nem vagytok ezzel így? ( Ez már a másik tábornak szól. ) Talán önbizalomhiányom van, mondhatnák páran... Vagy csak szimplán nem akarok hazudni magamnak. Valószínűleg az utóbbi verzió a helyes. Érettnek sem gondolom magam, szóval nem kell a torkomnak ugrani, hogy mit képzelek magamról...
Viszont nem akarok belefolyni abba, hogy mostanság miket követ el a "koraérett" generáció. Már unalmas és mindenki tudja. Újjal nem lehet előrukkolni a témában.
Félelmetes, hogy csak 3-4 év választott el attól, hogy én is az erkölcsi fertő melegágyában ébredjek. Hogy az ismerőseim mindannyian megbeszélések alapján veszítsék el a szüzességüket egy-egy haverral vagy rosszabb esetben ismeretlennel.
Na, mindegy. Örülök, ez a lényeg.

Ez most ennyi lett. Tessék a fejemet venni, ha valakit megbántottam ezzel, de csak miután elgondolkodtatok a szavaimon és valóban sértőnek találtátok őket, hazugnak vagy félrevezetőnek!

(Tudtátok, hogy ha az egyik kedvenc képkeresőmbe beírjátok, hogy "bitch"a találatok -hasraütéses- 50%-án Miley Cirus szerepel? Vicces...)

xoxo by Jen

Gyerekek! Lemaradtam a pillanatról!
Ki tudja mikor hanyadikán érte el a blog 10.000 vendéget? :O
Francba... Nem voltam itthon pár napig.

xoxo by Jen

A gyűlölet és a múlt megkeseríti a mindennapjaimat. Tudom én, hogy nem lenne szabad utálnom senkit, de van egy illető akin nem tudom túltenni magam. Egy lány. Az egész több mint egy éve kezdődött, mikor én még csak azt hittem róla, hogy egy ártalmatlan barát. Nem az én barátom... Valaki másé aki hosszú ideje nagyon fontos szerepet tölt (vagyis töltött) be az életemben.
Hogy lehet valakit annyira utálni, hogy ha egy hasonló karakterű ember szembejön Velünk azonnal őt juttatja eszünkbe és még a gyomrunk is felfordul? Egyszerűen sírnom kell tőle. Megfájdul a gondolatától a hasam és a fejem görcsölni kezd.
Elcsábította azt, aki nekem a legfontosabb volt... El is vette. Visszakaptam, talán visszaküzdöttem magamhoz a hűvösségemmel. Sokak szerint nem érdemelte volna meg, hogy visszafogadjam Őt az árulása után, én mégis megtettem. Szerettem...
Szeretem.

Hosszú történet a Miénk. Ő és én, együtt... Folytonos harcokban, sértettséggel telített mindennapokkal és olyan nagy szerelemmel. Az első Szerelmem és akiről azt hittem Ő lesz az. Ő. De nem. Nem Ő az. Ekkor jöttem rá, hogy semmi sem úgy van, ahogy előre eltervezzük.

Megbántottam Őt, megbántott engem. Kiabált velem, én kiabáltam vele. Megalázott, én megaláztam Őt. Tiszteletlen volt, én besokalltam és visszakapta kamatostól. Túlzások és végletek. Az állandó vádaskodások és a majd-én-megmondom-neked-mi-van veszekedések felörlötték Bennünk a szerelmet és a barátságot? A tiszta gondolatokat? Sosem.
Még mindig szeretem, pedig csak gyötör engem az érzés. Nem tudom azt mondani, hogy nem, mert akkor azonnal, könnyekben kitörve kiáltanám ki magam hazugnak.

Eszembe jutott, hogy utána nézek a potenciális barátnőinek (csak így, dőlt betűvel, undorral a lelkemben, gyermeteg módon), miután rémisztő álomban volt részem. Rémisztő? Talán mégsem. Kétségbeejtően következetes álom, inkább.
Egy hónapon belül a Mosthoz, járni fog valakivel. Láttam a lányt. Sosem volt még részem olyan álomban, ahol tisztán láttam volna valaki olyannak az arcát, akivel élőben még sosem találkoztam vagy talán nem is létezik.
A kinézete hanyag volt, ahhoz képest, hogy Ő milyen ízléssel rendelkezik. Úgy értem, inkább a nőies lányokat részesíti előnyben, sem mint a slampos, hallgatagokat. A lány pedig olyan volt. Természetes, fakószőke, átlagos kék szemekkel. A szürke pulcsija kapucnija a fején és a kócos hullámai előrehulltak az arcába.
Persze... Hogy szexi? Nem volt szexi. Ez nem az a szexin kócos verzió. Ez a "ne-szóljatok-hozzám-mert-bepisilek" verzió volt. A félénk lány és Ő? Akkor nagyon jónak kellene lennie az ágyban... De ez nem ide tartozik. Erre még csak gondolni sem szabad! A hasam úgy fáj... Ez a szerelem? Köszönöm, kihagynám.


(Egyébként nekem aztán semmi bajom azzal, ha valaki visszafogott és csendes. Itt most a lényeg azon van, hogy kinek a barátnője, kérem szépen! Nem félreérteni!)

A semmikinézetű, bárgyú lány talán a félelmem megtestesülése.
Nem szeretném, hogy bárkivel is járjon, de azt sem szeretném, hogy egyedül legyen. Na, és az a legutolsó amit szeretnék, hogy a potenciális, sőt, aktuális barátnő felülmúljon. Nem. Nem beképzeltség. Szimpla félelem. Ki szeretné, ha a volt szerelmének 90/60/90 csaja legyen, derékig érő szőke hajjal és mindenrekaphatósággal? Mert én nem! Őszintén rettegek attól, hogy valaki mással fogom látni, de úgy bárhol! Utcán, képen, videón... Még csak tudni sem akarok róla, de kíváncsibb vagyok annál! Aztán meg jöhet a kétségbeejtő levegőutánkapkodás: "Úristen! Úristen! Meghalok! Az a senki! És NEM ÉN!"

Furcsa érzést kelthetek Bennetek, miközben arról beszélek, a volt Szerelmem nehogy szerelmes legyen valakibe, azzal a gondolattal összevetve, hogy decemberben már szakítottunk. Sokak szerint az az átlagos, szánalmasan szürke egérlány lehetek, aki nem bír továbblépni az exen. De nem. Attól, mert szakítottunk, a kapcsolat nem ért köztünk véget.

A-a. Semmi fizikális. De aki tudja mi az, hogy messziről szeretni valakit úgy, hogy nem érünk hozzá, csak a szavain csünggünk, az azzal is tisztában van, hogy miről beszélek. 5 napja (azt hiszem). 5 napja szakadt meg a kommunikációs csatorna köztünk és bármennyire szeretem, utálnom kéne most.
Őszintén színt vallottam Neki. " Szeretlek még mindig... " Persze, azzal tisztában voltam, hogy Ő sem érez másképp irántam. De amíg nem tudta, másképp kezelt. Mikor kibukott belőlem, mintha egyszeriben kicserélték volna! El sem akarom mesélni, annyira rossz volt az egész...

A vége az, hogy többé nem fogunk beszélni. Annyira bánom, és annyira hiányzik... És most, hogy álmodtam azzal a senkivel, minden felkavarodott bennem. Kicsavarodott a világ. Többet gondolok az utálatos szukára, aki elcsábította és többet gondolok a potenciálisokra. De én nem akarok!
Ugye ennek nincs ellenszere...?



És nem érdekel, milyen nyálas, de ezt senki sem veszi el tőlem. Ez a dal... Pedig nem akartam kibukni...

xoxo by Jen